GÁSPÁR

Aznap nem törödtem veled, fiú, megbocsáss,

természetesnek vettemköszöntésed, így szokás-

s hogy fontos papírjaimra telepedve

doromboltál a fülembe:

türelmetlen lettem egy perc alatt

és egyszerűen félretoltalak.

Vállam gödrébe fúrtadsárga és fehér foltos puha tested,

de hát nem volt időm számodra, fiú, arcom hiába lested,

egyre hangosabb lett dorombolásod,

fiú, lassan az idegeimre mászott,

de ezt már megszoktam, nem volt extrém,

fiú, még el sem kezdtem a leckém!

Rengeteg dolgom volt még, sok-sok nagyon,

megbocsáss, de lemaradok, ha hagyom.

Na, végre feladtad,  lemásztá sértve, joggal,

nyújtóztál, s elindultál sebbel-lobbal,

így én is kezdhettem foglalkozni végre

a javítandó dolgozatomat.

Most pedig már bocsánatot kérek

tőled, fiú, már mindent megértek.

Ne haragudj, hogy nem vettem észre-úgy fáj!-

Csak elakartál köszönni, hogy elmész te- Good bye!

Anna Biggerstaff

A dorombolóművész

A legszebb fekete sziámi lány volt.(Nos, anyja legalábbis sziámi volt...a papája ismeretlen.) Szerette az újonnan megismert embereket és a cirógatást. Az első naptól kezdve minden éjszaka ott aludt Prémes Zugában, a férjem és az én párnám között. Amikor lefeküdtem ezt modtam neki:

-Énekelnél maminak egy Prémes-dalocskát, hogy eltudjak aludni?

És énekelt - a világ leghangosabb és legszebb dorombolása formájában.

Egy júliusi napon találkoztunk, amikor a műszaki boltban porzsákot vásáróltam. Amint beléptem az üzletbe, hozzám futott, felkapaszkodott a lábamra, rám nézett, s mintha csak azt mondta volna:

-Vigyél magaddal!

Megtudtam a tulajdonostól, hogy egy sziámi macska májusban két kölyköt hagyott a kertben, és soha nem jött vissza értük. Ki tudja, miért? Nem is akarok gondolni rá. Azt mondta, elvihetem, ha akarom. Nem sokat töprengtem. Otthon öt macska várt rám, de ez nem tűnt problémának sem nekem, sem Prémesnek. Rövid időn belűl kialakította Prémes Zugát, és a következő tíz eszetendőben elválasztahatlanok voltunk.

Prémes 1995-ben megbetegedett májelzsírosodásban. Teljsen lefogyott, árnyéka lett önnmagának.  Felvettük a harcot, s ő hősiesen tűrte a szenvedést. Nem ellenezte, nem panaszkodott még akkor sem, amikor mesterségesen kellet táplálnom egy nagy fecskendőn keresztül. Nagy sokára leküzdötte a betegséget, és azt hittem, még sok boldog évet töltünk együtt, de nem így történt. A fibroszarkóma a rák ocsám, fertőző fajtája. Prémes bátran kiállt két műtétet, a betegség azonban erősebbnek bizonyult mindnyájunknál. Egyetlen pillanatra sem szűnt meg szeretni engem, és nem hagyta abba álomba dorombolásomat.

1997.február 4-én olyan fájdalmai voltak, hogy be kellett látnom, elérkezett az idő, amikor már nem tarhatom vissza. Utolsó Prémes-dalát a karomban énekelte el, az orvos rendelőjében, este háromnegyed nyolckor. Megígértem neki, hogy soha nem hagyom szenvedni, és megtartottam a szavam.

Most nincs senki, aki álomba ringatna dorombolásával. már nem alszom olyan jól. Örökre megőrzöm Prémes Zsuzsi emlékét. Ez a kislány egyszerűen pótolhatatlan - soha nem fogom elfelejteni.

Kedvencek Virtuális Temetője,

ismeretlen szerző